Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogyan működik a fenekező végszerelék?

2010.12.30

Hogyan működik a fenekező végszerelék?

A fenekező horgászat alapjában véve meglehetősen egyszerű technika. A felcsalizott horgot egy kellő méretű súly a fenékre (vagy annak közelébe) juttatja, ott tartja, a többé-kevésbé megfeszített zsinór közvetítésével pedig lehetővé válik a kapás észlelése, amit rendszerint valamilyen segédeszközzel (kapásjelző) teszünk még jobban érzékelhetővé. A súly lényegi szerepét tehát a szerelék bedobásához szükséges feltételek biztosítása és a csali helyben tartása jelenti. A bonyodalom innen kezdődik: sok esetben egyáltalán nem mindegy, hogy a lehetséges méretek és változatok közül mely súlyokat használjuk, milyen elrendezésben alkalmazzuk azokat, és az is gyakran csak magától értetődőnek tűnik, hogy a konkrét szerelékkel a vízfenékhez képest hol is kínáljuk a csalit! Maga a módszer döntően fenékközeli horgászatot tesz lehetővé, de meghatározott előkehelyzettel, előkehosszal és főleg a különböző lebegető technikákkal a fenék feletti vízrészek is meghorgászhatóak így. (Tágabb értelemben fenekező módszerről beszélhetünk egészen addig, amíg még nem a zsinórra helyezett és lebegtetést biztosító úszótest jelzi a kapást.)

 

Súlyok

A súlynak tehát két fontos kritériumot minden esetben ki kell elégítenie: elég nagynak kell lennie, hogy a kívánt dobótávot elérhessük vele, és elég nagynak kell lennie ahhoz is, hogy a szereléket az áramlások és a kapásjelző zsinórfeszítő ereje ellenében is helyben tartsa. Utóbbira nem mindenki gondol… pedig igen kényelmetlenné válik, mikor a rezgőspicc vagy a kapásjelző karika elhúzza a nem elég súlyos nehezéket a kemény aljzaton! A fix vagy megütköztetett csúszó nehezékes végszerelék esetében felmerülhet még egy kritérium: a súlynak elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy ellenállása révén a hal saját maga is kissé belehúzhassa a szájába a horoghegyet. Ez azonban nem magától értetődő elvárás, hiszen a végsúlyos elrendezésnél is gyakori lehet az a helyzet, hogy a kapásjelző érdemi jelzésére úgy vágunk be, hogy közben a hal a súlyt még nem mozdította meg (lásd később).

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Az ún. „helikopteres” elrendezés elsősorban a bojlis horgászat körében jól bevált fix ólmos (önakasztós) végszerelék

 

E kritériumok mind arról szóltak, hogy kellő nagyságú legyen a súly. Az eltúlzott méret azonban nem előny! Az indokolatlanul nagy súly sok gondot okozhat: lágy aljzatú vizekben az iszapba ágyazódva magával húzhatja csalinkat, rablóhal-horgászatnál túlzott ellenállása abbamaradó kapásokat eredményezhet, folyók partvédő kövezése mentén megnövelheti az elakadásaink, beszakadásaink számát. Érdemes tehát a fenti 2 (3) kritériumnak az adott horgászhelyen megfelelő, de ezen belül a legkisebb nehezéket választani.

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Különböző súlyok és etetőkosarak – melyiket válasszuk?

 

A súly rendszerint ólmot jelent, illetve etetőkosarat, amik többsége szintén ólmozott. Az ólom előnye, hogy nagy sűrűsége miatt kisebb darabjai is kellően súlyosak. A kis méret a dobáskor is jól jön (kisebb méret = kisebb légellenállás), de a vízben is előny, hiszen kisebb az adott súlyt hordozó térfogat, azaz kisebb a rajta ébredő felhajtóerő is. Kár, hogy az ólom mérgező nehézfém… aki ebbe belegondol, talán akadós terepen legközelebb alternatív megoldásokat keres. A kisebb sűrűségű, de nem mérgező fémek közül leginkább a vas jöhet szóba (bár kereskedelmi kínálat híján itt – egyelőre – marad a barkácsolás). E nehezékek is jól alkalmazhatók, az ólomnál nem sokkal kell nagyobb méretű belőlük, hogy a szerelék helyben tartását illetően azonos hatást érjünk el.

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Kisebb-nagyobb vasrudakból jó és kevéssé akadós alternatív nehezéket készíthetünk…

Teljes mérethez klikkelj a képre!

… elég kissé laposra kalapálni egyik végüket, majd átfúrni

Teljes mérethez klikkelj a képre!

A kivénhedt anyacsavarok is felhasználhatók: hajlítsunk egy megfelelő alakú drótszárat, az erre felhúzott anyák számának változtatásával az adott helyhez igazíthatjuk a nehezéket

 

Az ólomnál jóval kisebb sűrűségű különböző kövek esetén azonban számolnunk kell azzal, hogy hasonló helyben tartó tulajdonságok kedvéért az ólomsúlynál jóval nagyobb tömegű darabokat kell használni, amit csak akkor tehetünk meg, ha ezekkel az aktuálisan használt botunk dobótartományán még belül maradunk.

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Akadós terepen olcsó és környezetbarát megoldásként a különféle gumigyűrűvel rögzített kövek is kiváló nehezékek lehetnek (de vigyázzunk, hogy ne terheljük túl botunkat!)

 

Itt illik megemlíteni a könnyített nehezékeket is, amik éppen azt a célt szolgálják, hogy a dobáshoz szükséges súly biztosítása mellett a vízben az egyszerű ólomsúlynál könnyebbek legyenek. Az ún. tirolifa (végdugós műanyag cső, aljába szorított ólomhengerrel) vagy a – leginkább csak barkácsolással előállítható – parafázott ólom jól dobható, de kevésbé süllyed az iszapba, és kisebb ellenállás mellett mozdítható el a fenéken, mint a sima nehezékek. Utóbbi elsősorban a ragadozó halak horgászata során lehet fontos, hiszen ha hosszabban kell nyeletni, az gyakran a nehezék elmozdításával is jár, és a fenéken csak nehezen vonszolható nehezék gyanús lehet a halnak. Jó tudni, hogy a kisebb sűrűségű résszel hiába csökkentjük akár jelentős mértékben a nehezék vízben érezhető súlyát, a megmozdításakor mindenképpen leküzdendő tehetetlensége kizárólag a tömegétől függ. A csalival gyorsan eliramodni próbáló rabló emiatt a nagyobb tömegű, bár egészen megkönnyített nehezékkel összeállított végszereléket is otthagyhatja. Itt is igaz tehát, hogy – könnyítés ide vagy oda – az egyéb kritériumoknak megfelelők közül a lehető legkisebb tömegű nehezéket használjuk!

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Tirolifa

 

Etetőkosár használata esetén – néhány speciális eset kivételével – számolnunk kell azzal is, hogy a szerelék helyben tartására üresen is alkalmas legyen, ugyanakkor dobáskor etetőanyaggal megtöltve se terhelje túl botunkat. Praktikus olyan etetőkosarat (vagy a kosarat olyan szereléken) alkalmazni, ami kivontatás közben nem pörög. Egy bepörgő végszerelék-elem már pár dobás után is használhatatlanná teheti főzsinórunkat. A kosarakról részletesebb információkat itt találtok.

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Csúszóra szerelhető etetőkosarak

Teljes mérethez klikkelj a képre!

A megfelelő segédeszközökkel az egypontos rögzítésű kosarakat is szerelhetjük csúszósra

Teljes mérethez klikkelj a képre!

 

Külön érdemes pár szót szólni a folyóvizekről, illetve az ott alkalmazott nehezékekről. Az általános elképzelés szerint az áramló (különösen az erősen áramló) vizekben a tavakhoz képest nagyobb, esetenként jóval nagyobb súlyokat kell alkalmaznunk ahhoz, hogy a szereléket a víz ne sodorja tova. Ezt a gyakorlat szépen igazolja is. Emellett él egy általános elképzelés arról is, hogy a jó folyóvízi nehezék lapos, mert azt a víz kevésbé képes elsodorni. Nos, az áramlás alapvetően nem a fenékólmunkat nyomja el, hanem az odáig vezető zsinórunkba fekszik bele (az ugyanoda zsinór nélkül behajított nehezék a legtöbb horgászhelyen nemigen mozdulna el a fenéken…), ezért inkább főzsinórunk vékonyítása jár látványos eredménnyel.

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Erősen áramló vízre szánt ólmok (a lyukas kanálólom és a perecólom kiválóan alkalmas etetőanyag bevitelére is)

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Folyóvízi feederkosár. A dróttüske révén kisebb tömeg esetén is jobban, nagyobb eséllyel áll meg a kisebb mederegyenetlenségeken

 

A jó folyóvízi nehezék ismérve valójában az, hogy az áramlásban óhatatlanul beöblösödő zsinór húzása ellenére sem csúszik könnyen az aljzaton, valamint nem hajlamos görögni sem, azaz aszimmetrikus. Ez utóbbi elvárást az általánosan kívánatosnak tartott lapos alakzat tulajdonképpen ki is elégíti, csak éppen nem amiatt van rá szükség, amit automatikusan hozzáfűznek. (Természetesen a „mozgó fenekezésként” is körülírható görgetéshez éppen szimmetrikus, jól görgő súly szükséges, de az messze van a klasszikus fenekező módszertől.)

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Kis alakítgatással (csípőfogó, kalapács…) a perecólomból is kialakítható olyan alakzat, ami könnyebben megáll a folyómederben

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Alternatív oldaltüskés nehezék folyóvízre (eredetileg 200-as szög volt)

 

Végszerelékek

Eredményességünk múlhat azon, hogy a két klasszikus fenekező végszerelék-elrendezés, a csúszó nehezékes vagy a végsúlyos közül melyiket, és azt pontosan hogyan is alkalmazzuk.

A végsúlyos szereléknek több változatát is használjuk, akár a klasszikus „páternoszter” (oldalelőkés) formát állítjuk össze, akár a manapság gyakran használt „nagyhurkos” végszereléket kötjük, de ide sorolható a bojlis horgászatban használt „helikopteres” szerelék is. Közös bennük, hogy a szerelék végére (ha nem is mindig a főzsinór végére, de annak elméleti meghosszabbítására) a nehezék kerül, és hozzá képest oldalirányban ágazik le a horogelőke (vagy: ágaznak le a horogelőkék), valamint hogy az összeállításban nincs a zsinóron elcsúszó elem.

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Kéthorgos páternoszter szerelék – az egyik klasszikus végólmos elrendezés

 

A csúszó ólmos elrendezésnél a szerelék végére (ugyan általában nem közvetlenül a főzsinór végére, de annak elméleti meghosszabbítására) a horog kerül, a nehezéket pedig e fölé szereljük fel úgy, hogy a zsinór vagy a súly saját furatában vagy a rögzítésére szolgáló segédeszközben szabadon elmozdulhat. A szerelék neve által sugalltak ellenére ugyanis – optimális működése közben – nem a súly csúszik a zsinóron, hanem a zsinór csúszik a súlyban, de ez szerencsére oda-vissza igaz :o) A csúszós elrendezéssel készülő végszereléknek több változata van, hiszen alapvetően csúszó jellege ellenére könnyen fix súlyú szerelékké alakítható, ha a nehezék fölé (közvetlenül vagy kisebb-nagyobb távolságra) ütközőt kötünk. Ez lehet egyszerű (zsinór-, pamut-, szelepgumi stb.) ütköző is, lehet egy erőgumi-darab végére kötött forgókapocs, de lehet akár egy oldalelőke páternoszter füle is. Ez utóbbi kéthorgos változat klasszikus fenekező szerszámnak számít, ami ötvözi a végólmos és a csúszó ólmos szerelékek tulajdonságait (az alsó horog szempontjából – egy rövid zsinórszakasz erejéig – csúszó ólmos az elrendezés, a felső horog szempontjából végólmos).

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Csúszós végszerelékek: egyszerű egyhorgos (szabadon futó) és kombinált, kéthorgos (limitáltan csúszó)

 

A horgok helyzete a vízben, a végszerelékek működése

Ez az a kérdéskör, ahol talán a legtöbb, igazából nem is megalapozott tévhit tartja magát, és ez még a gyakorlott, a fenekező módszert nap mint nap alkalmazó horgászok egy részére is igaz. Elsőként azt tekintjük át, hogy az egyes szerelékeken egyáltalán hová is kerülnek (kerülhetnek) a horgok.

 

A horgok helyzete

Az, hogy a fenékhez képest hol és hogyan kínáljuk a csalit, eredményességünket alapjaiban befolyásolhatja, ezért mindig érdemes végiggondolni, hogy az adott körülmények között hogyan helyezkednek el a bedobott végszerelék elemei!

A klasszikus egyhorgos csúszó változatnál nincs sok elmélkedni való – a horog a fenéken fekszik. Onnan csak akkor emelkedhet el, ha a rátett csali annyira könnyű, hogy a horoggal együtt is felemelkedik. Ebben az esetben jellemzően előkehossznyi távolságban lebeg majd a fenék, illetve – egészen pontosan – a nehezék felett. Lágy iszap esetén ugyanis a súly nem a látszólagos fenék felszínén áll meg, hanem annál mélyebben, a keményebb aljzatrétegen. (Igen könnyű és nagy csali (pl. kenyérdarab) esetén megfelelő zsinóradagolással akár a felszínig is felereszthető a horog, de ez ritkán alkalmazott módszer.) Ha a könnyű csali felhajtóereje éppen csak kiegyenlíti saját maga és a horog súlyát, akkor a csali a fenék közvetlen közelében, de a helyi áramlások (ideértve az ott mozgó halak által előidézetteket is!) függvényében a súlytól előkehossznyi távolságban bárhol lehet. Folyóvízben általánosan igaz, hogy a horogelőke az áramlás irányában kiterítve fekszik, illetve ha van érdemi fenékközeli áramlás és a csali könnyű, akkor a nehezéktől előkehossznyi távolságban az aljzat közelében lebeg, ide-oda mozog.

Ettől – elsősorban meredek zsinórállásnál (lásd később!) – némileg eltérhet, ha ólomelőkés csúszó („gyöngyön futó”) végszereléket használunk, hiszen ezzel a vízben felvett helyzet szempontjából lényegében egy páternoszteres elrendezést kapunk, ami különösen akkor kifejezett, ha az ólomelőke hosszú, a horogelőke (vagy az ólomelőke csúszását biztosító ütköző és a horog közötti főzsinór-szakasz) meg rövid. Ne feledjük, a zsinórt mindig a botspicc és a súly közötti egyenes mentén feszítjük meg, nem a botspicc és a horog közötti egyenesen! Utóbbi csak akkor igaz, ha már megakadtunk valamiben (jobb esetben halszájban).

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Fent a „hagyományos”, egyszerű csúszó ólmos elrendezés, alul a „gyöngyön futó” (itt: forgókapcson csúszó) változat

 

Az ólomelőkés csúszó szerelék – vízben felvett helyzet szempontjából – tehát átvezet végsúlyos változatokhoz. A klasszikus végólmos (páternoszter) esetében szintén nem okoz komoly dilemmát eldönteni, milyen pozíciót vesz fel a vízfenéken, ha egyhorgos és ólomhoz közeli elágazású, hosszú előkével készült változatról van szó (tipikus folyóvízi végszerelék). Ebben az esetben az előke végén a horog bizonyosan a fenéken fekszik, ill. a csali sűrűségétől és a helyi áramlási viszonyoktól függően annak közelében lebeg, mozog.

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Tipikus folyóvízi végólmos szerelék

 

Az egyhorgos vagy kéthorgos, de magasabban elágazó páternoszter előkével rendelkező és a kombinált (felső horogelőkével is ellátott csúszó nehezékes) szerelék esetén érdemes kicsit elgondolkodni, sőt számolgatni: hol is lesz a horgunk, ha az adott horgászhelyen egy ilyen szereléket bevetünk? A nehezéktől távolabbi és/vagy felső horog helyzetét illetően a legtöbb horgász egészen mást vélelmez, mint ami a valóság! Általánosnak mondható elképzelés, hogy a „felső” horog (legyen az akár a csúszó súly/etetőkosár fölött, akár a végólmos szerelék súlytól távolabbra kötött horga) éppen csak érinti az aljzatot, vagy a fenék felett, vízközt kínálja a csalit. Ez az esetek többségében nem így van, de ha mégis, akkor sem tekinthető magától értetődőnek! E „kényszerképzet” kialakulásában – úgy vélem – némiképp a ma már klasszikusnak tekinthető horgász szakirodalmak félrevezető ábraanyaga is szerepet játszott. Egy könyv keskeny lapján vagy egy újság hasábjai mellett elhelyezett ábrán nem is lehet a valóságoshoz hasonlító arányokat megjeleníteni, de törekedni lehet rá, illetve fel lehetne hívni a figyelmet arra, hogy bizony az ábra erősen torz képet mutat: a tipikus hazai horgászhelyek túlnyomó többségénél és a megszokott dobástávolságok esetén nem ilyen helyzetbe kerül majd a végszerelék, ill. annak felső horga…

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Példa a kissé (?) félrevezető ábrára. Hazai horgászvizeink többségén igen kicsi az esély, hogy a bemutatott arányokkal rendelkező szerelékkel éppen így, „érintő” módon kínáljuk majd a csalit!

 

Érdemes tehát átgondolni, hogy az adott horgászhelyen milyen pozíciót vehet fel az általunk éppen alkalmazott végszerelék. Ehhez csak némi méricskélésre, becslésre és egy kis számolásra lesz szükségünk – végre kiderül, hogy lehet valamire használni a Pitagorasz-tételt… Lényegében a hasonló háromszögek elvéből indulunk ki, két derékszögű háromszöget kell elképzelnünk. A nagyobbik egyik befogója (A) a bedobott szerelék és a botspicc közötti, meder mentén értelmezett távolság, a másik befogó (B) a botspicc és a nehezék magasságkülönbsége, az átfogó (C) pedig a spicctől a nehezékig tartó főzsinór-szakasz. Itt a két befogót kell megbecsülnünk: azt, hogy milyen messze dobtunk, valamint azt, hogy milyen mély ott a víz, és mennyivel van a vízszint felett a bot spicce. Ezekből igazán csak a vízmélység okozhat némi gondot, de kis gyakorlattal még a szerelék fenékre érésének idejéből is következtethetünk rá. Ennél jobb, ha van korábbi, pl. úszós horgászatból vagy máshonnan (pl. halradaros cserkészésből) származó pontosabb információnk arról, milyen mély ott a víz. Ezekből az adatokból a Pitagorasz-tétel segítségével nyomban megkapjuk a spicc és a súly között feszülő zsinór hosszát (C) is. A kisebbik háromszög átfogója (c) a súly és a felső előkefül távolsága (ez pontosan lemérhető), az egyik befogó (a) a súly és az előkefül távolságának meder menti vetülete, a másik befogó (b) pedig az előkefül és a nehezék közötti magasságkülönbség. Mi ez utóbbit keressük. Mivel a két háromszög hasonló, oldalaik aránya megegyezik. A nagy háromszög számított „C” átfogója úgy aránylik a becsült „B” befogóhoz, ahogy a kis háromszög lemért „c” átfogója az általunk egyelőre nem ismert „b” befogóhoz. Ez egy egyszerű aránypár (b/c = B/C), ami kiadja a b = cB/C összefüggést. Ezzel természetesen nem a horog, hanem a horogelőke elágazásának meder (pontosabban: a nehezék) fölötti magasságát tudjuk kiszámolni.

Ha orsónk hajtókar-fordulatonkénti zsinórbehúzását ismerjük, akkor közvetlenül és aránylag pontosan meghatározhatjuk „C” értékét (mennyi zsinórt dobtunk ki) anélkül, hogy a Pitagorasz-tétellel kellene bajlódnunk. Az aránypár ugyanúgy felírható, igaz, „B” értékét (vízmélység + vízfelszín-botspicc távolság összege) itt is becsülnünk kell! A hajtókar-fordulatonkénti zsinórbehúzás alapján kalkulált „C” érték csak hosszú dobások és vastagabb főzsinór esetén lesz pontatlan, de még úgy is (valószínűleg) közelebb áll a valósághoz, mint a dobástáv (A) becsléséből számolt érték.

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

 

Ha csalink nem felúszó, és előkehosszunk a kalkulált „b” értéknél hosszabb, biztosak lehetünk benne, hogy a horog – minden korábbi, önkéntelen elképzelésünk ellenére – ugyanúgy az aljzaton fekszik, mint egy nehezék alá, „csúszós” rendszerben szerelt horog!

Nézzünk egy példát! Hagyományos keszegező-pontyozó végszereléket kötünk, amin alulra egy kb. 15 cm-es horogelőke kerül, fölé egy csúszó etetőkosár, amit a főzsinór mentén 30 cm-rel feljebb megkötött oldalfül ütköztet meg. Utóbbiba hurkoljuk a felső horogelőkét, amit a gubancok csökkentése és a tervezett fenék feletti felkínálás miatt egészen rövidre kötünk. Legyen az oldalelőke fülével együtt mért hossza 10 cm! Ezzel a szerelékkel egy átlagos, 2 méter mélységű tavon 40 métert dobunk. A botot bottartó villákra tesszük, a spicc így 50 cm-rel van a víz felszíne felett. Hol lesz a felső horog, ha (a víznél nagyobb sűrűségű, tehát nem lebegő) kukoricával csalizunk? A nagy háromszögben itt A = 40 m, B = 2,5 m, ahonnan (kerekítéssel) C = 40,08 m. Páran már itt érezhetik a döbbenetet – a tenyérnyi ábrákat a vizuális memóriából felidéző emberek önkéntelenül más számot várnának… pedig a nagyobbik befogónál tényleg csak alig lesz hosszabb az átfogó, ha a két befogó aránya ilyen! b = cB/C, azaz b = 0,3 x 2,5 / 40,08, ami 0,0187 méter, azaz kevesebb, mint 2 cm. Fenék felett „lógatni” szánt horgunk tehát fenéken lesz, méghozzá bőven, hiszen a 10 cm-es előkénkből 8 centi is az aljzaton fekszik! És csak 40 méterre dobtunk…

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Fent a „remélt”, lent a valós szerelék-helyzet (40 méteres dobás és 2,5 méteres bot-meder magasságkülönbség esetén)

 

Mindebből általános következtetésként levonható, hogy minél messzebb dobunk és minél sekélyebb a víz, hagyományos fenekező szerelékkel annál kevésbé lesz megoldható a csali vízközt való felkínálása, illetve ilyen esetben ez csak a lebegő, felúszó (horgot is megemelni képes) csalik, illetve plusz úszótestek használatával lesz lehetséges. Fordított esetben (igen mély víz és/vagy rendkívül kis dobástáv) viszont az oldalelőkén fenékre szánt csalink nem biztos, hogy valóban a fenékre kerül! További tanulság, hogy botspiccünk víz feletti magassága is befolyásolhatja, hová is kerül a horog, de ezt inkább csak közeli horgászatnál lehet kihasználni – a botspicc megemelésének hatása a dobástáv növelésével egyre kisebb lesz.

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Példa a realisztikus végszerelék-helyzetet bemutató ábrára. Sajnos ritka az ilyen…

 

Mindez természetesen az egyenletes, a felszínnel közel párhuzamos, sík aljzatú medrekre igaz. Egy meredek rézsűt meghorgászva a súlytól jóval feljebb és rövid előkére kötött horog a fenékre vagy annak közelbe kerülhet akkor is, ha éppen csak magunk elé dobtunk.

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Meredek rézsűt meghorgászva a súlytól távolabbra kötött oldalelőke is a meder közelében lesz

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Ennek ellentéte, ha pl. csónakból, igen rövid dobótávon horgásszuk meg egy mély folyó medrét. Itt a súlyhoz aránylag közel kötött hosszú előke sem garantálja, hogy a csali a fenékre kerül!

 

Aki mindennemű számolgatástól ódzkodik, úgy is jó képet kaphat a szerelék helyzetéről, ha a bevetett készségtől kissé eltávolodva oldalról igyekszik szemügyre venni a botspicc - vízbe vezető zsinór - vízfelszín alkotta háromszöget. Ez a háromszög is hasonló lesz ahhoz, amilyet a szereléke és az aljzat alakít ki odabenn (a végszerelék közelében sík és a vízfelszínnel közel párhuzamos medret feltételezve). A végszerelékét, annak arányait (milyen messze van a súlytól a felső előkefül, mekkora az oda csatolt előke) meg nyilván ismeri, innen már számolás nélkül is következtethet… kár, hogy az oldalról való szemrevételezés lehetősége igazán csak parti horgászat esetén adott.

 

A végszerelékek működése

A végszerelék érdemi „működése” a hal kapásának, megakasztásának folyamatában teljesedik ki. Csak azt érzékeljük „kihúzós” kapásként, ha a hal a főzsinóron keresztül akkora erőt gyakorol a kapásjelzőnkre (ez lehet karika, swinger, rezgőspicc stb.), ami azon már észrevehető elmozdulást eredményez. Minden más, ami „odalenn” a végszerelékünkkel zajlik, számunkra olyan, mintha meg sem történne…

Az előkehossz igen fontos tényező lehet a fenekező horgászatban. Az előke hossza nem csak a horog és a szerelék többi (esetleg durvább, halnak gyanús stb.) része közötti maximális távolságot szabja meg (a minimális távolságot – noha ez lenne az igazán kívánatos – sajnos sok esetben nem biztosítja!), hanem egyben a hal számára szabott „játékteret” is behatárolja. Az előke hosszának megfelelő sugarú térrészen belül a hal azt csinál a horgunkkal, amit akar – mi ebből semmit nem fogunk észlelni! Naiv dolog azt feltételezni, hogy az előkék mindig a klasszikus ábrákon megszokott módon, teljes hosszban kiterítve várják a halat, ami a csalival mindig pont a bedobással ellentétes irányban indul meg. A kiterítettség még úgy-ahogy igaz áramló vizekben, és állóvizeken a gyengén ráfeszítve „megültetett” szereléket is ilyen előkehelyzettel juttatjuk a fenékre, de hogy az etetőkosár tartalmára érkező halcsapat mozgása nyomán hová libben a csalizott horog, mielőtt valamelyik jelentkező felcsippentené… erről bizony fogalmunk sem lehet.

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

A jelzett térrészen belül a hal bármit megtehet a csalinkkal, az előke által megszabott „játéktér” miatt arról mi jelzést nem kaphatunk!

 

Maga a kapás tehát az általunk észlelt jelenség, nem pedig az, hogy a hal szájába vette a csalit. Jó esetben e két jelenség egybeesik, vagy legalább időben igen közel vannak egymáshoz… Általánosan igaz azonban – különösen távolabbra horgászva és/vagy áramló vízben –, hogy inkább a már felvett csalival nekiiramodó hal az, ami az érdemi kapást kialakítja. Sorozatos sikertelen bevágás, illetve túl gyakran mélyre nyelt horgok esetén ezért érdemes foglakozni az előkehossz változtatásával. Általában a hosszabb előkével ellátott szereléket nevezzük „érzékenyebbnek”, pedig – a fentiek figyelembevételével könnyen belátható – éppen az a kevésbé érzékeny, hiszen a végszerelék kapásjelzés szempontjából jóval „tohonyább”, lassabb reagálású lesz. Valójában ilyenkor a halak az érzékenyebbek, és finnyás kedvükhöz alkalmazkodunk a hosszabb előkével (ez tehát „érzékenyebb halakhoz való végszerelék”), ami több teret és ezzel több időt ad a halnak arra, hogy a felcsalizott horgot sikeres akadáshoz szükséges módon szájába vehesse, mire mozgásának jelei számunkra kapásként egyáltalán észlehetők lesznek.

Gyakran az is fontos tényező, hogy mikor és mekkora ellenállást érez meg a csalival nekiiramodó hal. Ebből a szempontból lényeges különbség van a csúszó rendszerű és a végsúlyos fenekező szerelékek működése között.

A csúszós szerelék esetében a hal látszólag mindig könnyedén, a nehezék megmozdítása nélkül húzhatja meg a főzsinórt és ezen keresztül a kapást jelző egységet. Ezt sem „ellenállás nélkül” teszi (mint ahogy a szakirodalom sok esetben megfogalmazza), hiszen le kell győznie a csúszó egységben jelentkező súrlódást, a vízben valamennyire szükségszerűen beöblösödő főzsinór és a kapásjelző ellenállását stb..

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Ha a csúszó súly elég nagy, és ha a zsinór komolyabb ellenállás nélkül áthúzható rajta, akkor a hal bármilyen irányú elmozdulásakor „kihúzós” kapást tapasztalunk

 

Mivel itt sem igaz az, hogy a hal mindig a bedobás irányával ellentétesen indul meg a csalival, adódhat olyan helyzet is, amikor többé-kevésbé a bot irányába mozog. Ilyen esetben a zsinór csúszó elemen való áthúzáshoz szükséges erő nagyobb lehet, mint amekkora a nehezék elmozdításához kellene – ekkor a súly mozdul el, ilyenkor tapasztalunk ejtős kapást a csúszós végszereléken. Ez elsősorban az aránylag kisebb méretű csúszó súlyok alkalmazásakor fordul elő, illetve akkor, ha a felszerelésünk bizonyos elemei a csúszó ólmos módszerhez valójában előnytelenek (túl szűk lyukú súly, túl hosszú vagy túl éles szögben megtört gubancgátló, túl vastag a végszerelék-zsinór (vagy erőgumi), túl vastag főzsinór, túl nagy dobástáv, túl nagy ellenállású kapásjelző (merev spicc, nehéz karika / swinger) stb.). Ilyen kapásnál értelemszerűen a hal ugyanúgy elmozdítja (hosszabb távon elhúzza, vonszolja) a nehezéket, mintha azt eleve fixen rögzítettük volna.

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Ha a csúszó súly könnyű és / vagy zsinór csak nagyobb ellenállás (aminek számtalan oka lehet!) leküzdése árán (lenne áthúzható rajta, akkor a felénk induló hal a nehezéket mozdítja el – ilyenkor a csúszó elrendezés ellenére „behozós”, ejtős kapást észlelünk

 

A páternoszteres szereléknél sokan azt tartják, hogy az észlelhető kapásnál a hal minden esetben már a súlyt is el kell, hogy mozdítsa. Ennél az elrendezésnél valóban szinte nyomban elmozdul a súly akkor, ha a hal többé-kevésbé a bot irányába mozog (ejtős, behozós kapás). Ettől eltérő irányok esetében azonban nem így van! Kétségtelen, hogy a dinamikus, nagyobb húzásokkal jellemezhető kapásoknál valóban nagy az esély, hogy az észlelt kapás során már a nehezék is elmozdul, ezt azonban a végszerelék kialakítása is jelentősen befolyásolja. Minél nagyobb ugyanis az oldalelőke-fül és a súly távolsága, annál nagyobb játéktere marad a halnak ahhoz, hogy a botspicctől többé-kevésbé távolodva úgy hozzon létre jól észlelhető kapást, hogy közben a nehezék ellenállásával még nem kell találkoznia.

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Végólmos szereléknél is igaz, hogy a tőlünk távolodó hal eleinte nem a nehezék, hanem csak a botig vezető főzsinór és a kapást jelző rendszerünk ellenállását érzékeli. Minél nagyobb a távolság a súly és az oldalelőke-leágazás között, annál többet húzhat zsinórunkon a hal a súly megmozdítása nélkül – természetesen az így elhúzható maximális hossz csak a bedobással pontosan ellentétes irányba induló halnál adódhat, a gyakoribb köztes irányokhoz arányosan kisebb „súlymentesen” húzható zsinórhossz tartozik

 

Itt kell ismét megjegyezni, hogy az ún. „önakasztós” technikáknál nem hogy hátrányos, hanem kifejezetten kívánatos a kellő méretű nehezék, aminek ellenállása éppen a horog kapás közbeni, általában csak felületi akadását hivatott biztosítani.

Értelemszerűen a kombinált (alsó csúszós horoggal és felső oldalelőkés horoggal ellátott) végszerelék a fentieknek megfelelően működik: attól függ, hogy a kapás csúszós vagy végsúlyos rendszerként indul, hogy melyik horgot húzza a hal. Az alsó, csúszós rendszerű horognál azonban csak az ütközővel (ami itt maga a felső oldalelőke kötése) behatárolt távig húzhatja a zsinórt anélkül, hogy megérezze a nehezék ellenállását, onnantól az alsó horogra kapó hal számára nem lesz különbség egy fix nehezékkel ellátott szerelékhez képest.

 

Kapásjelzés

A fenekező végszerelékek működésének áttekintése után világos, hogy a „kihúzós” kapást a bot és a súly között vezető zsinór hal általi továbbfeszítése, elmozdítása okozza. A „behozós” vagy „ejtős” kapások esetén (amikor a súly mindenképpen elmozdul, mégpedig többé-kevésbé felénk) a zsinór belazulása jelzi a kapást, de ez csak akkor látványos, ha olyan a kapásjelzőnk, ami rugalmasságánál (spicc) vagy súlyánál (karika, swinger stb.) fogva képes „felvenni” a hal által elmozdított súly miatt kialakuló zsinórfelesleget. Emiatt semmiképpen nem ajánlható a kapásjelző elhagyása (a bekapcsolt nyeletőfék néma marad, ha a behozós kapással jelentkezik a rablóhal!).

A kapások során észlelhető jelzőmozgás sajnos gyakorta igen kevés információt hordoz arról, hogy a végszerelékünk valójában milyen irányban és mértékben mozdult el. (Mérték tekintetében kivételt csak a csúszós rendszerű végszerelékek jelenthetnek, azonban sok esetben azoknál sem teljesül, hogy zsinórunk valóban, minden körülmény között (!) könnyen csúszik át a súlyon.). A két véglet persze egyértelmű: ha a hal PONTOSAN a bot-súly által kijelölt egyenes mentén távolodik, vagy ezen irány mentén pont felénk indul a súllyal, bizonyosan azt a mozgást jelzi kapásjelzőnk, amit végszerelékünk is végez. E végletek sorozatos (!) ismétlődésének azonban – lássuk be! – igen kicsi az esélye… Sokkal valószínűbb, hogy a hal nem a fent említett két kitüntetett, hanem azoktól többé-kevésbé eltérő (végtelen számú lehetséges) irányba indul. Ilyenkor a kapásjelző csak a végszerelék mozgásának azt a részét jelzi, ami valós távolodást vagy közeledést jelent – azaz egy kicsi spicchúzás mögött is lehet komoly elmozdulás, ha a hal dobási irányunkra csaknem merőlegesen indult meg a csalival és a végszerelék elmozdított részével. Békés halak horgászatánál mindez ritkán okoz komoly gondot, hiszen a kismértékű, de folyamatos vagy ismétlődő jelzőmozgásra is bevágással reagál a horgász. A dolog akkor okozhat némi problémát, ha a kapás kezdetének észlelése és a bevágás között több-kevesebb idő telik el, azaz jellemzően a ragadozó halak horgászatánál. Sajnos a fent leírt okok miatt itt nemigen lehet biztosra menni. Ha a karika csak lagymatagon „liftezik”, azt valóban okozhatja akár finnyás, a csalit „egy helyben” éppen csak szájában tartó rabló is, ám jó eséllyel okozhatja az is, hogy a ragadozó ugyan tempósan viszi a végszereléket, de azon körív közelében halad, amit a bot és a nehezék között kint lévő zsinórszakasz mint a kör sugara kijelöl. Persze ennek pontos (!) teljesülése is valószínűtlen, de könnyű belátni, hogy minél közelebb van a hal mozgása ehhez az elméleti ívhez, annál kisebb jelzőmozgást fogunk látni, miközben valójában métereket távolodhat a végszerelék eredeti helyétől. Tán erre is visszavezethető, hogy az erőteljes kapások ugyanúgy vezethetnek sikeres akasztáshoz és üres bevágáshoz is, ahogy ez a tétova, „maszatolós” kapásoknál is jellemző. Érthetővé válik az is, hogy a karika hosszas „liftezését” követően gyakran mért megy át hirtelen, gyors „kihúzósba” a kapás, és az is, hogy miért találunk sokszor torokra nyelt horgot akkor, ha végül a nem igazi kapásnak tűnő „liftezést” megelégelve vágtunk be.

 

Teljes mérethez klikkelj a képre!

Ha a hal a kidobott zsinór által megszabott körív mentén mozog, a karikán csak kis rángásokat és kisebb emelkedést-süllyedést tapasztalhatunk. Utóbbiak mértéke igen messze van attól, hogy közben valójában mennyi „zsinórt vitt el” a csalinkkal foglalkozó hal…

 

A végszerelék minimális jelzőmozgás melletti oldalirányú elmozdulását csak a vízbe vezető zsinór irányváltozása révén vehetjük észre, de ennek korlátai vannak (különösen távoli dobások és éjszakai horgászat esetén). Ezt el kell fogadni: a fenekező horgászatban a hozzánk közeli kapásjelző kényelméért a néha erősen információhiányos kapásjelzéssel „fizetünk”.

Összefoglalásként a fenekező módszer előnyei:

  • bármilyen mélységű vízen nagy biztonsággal a fenéken kínálhatjuk a csalit,
  • könnyen horgászhatunk nagyobb távolságra is,
  • szélben és a nem túl erős áramlásban tőlünk nagyobb távolságra is könnyebben helyben tarthatjuk a végszereléket,
  • közvetlenebb kontaktus a végszerelékkel (bevágáskor a beöblösödésen kívül nincs olyan nagy feszítendő zsinórszakasz, mint úszózásnál),
  • a kapást jelző egység közel található, jól látható, éjjel könnyen megvilágítható.

A fenekező módszer hátrányai:

  • lágy aljzatú vizeken a túl nagy súly a csalit is az iszapba húzhatja,
  • köves, akadós mederben sok beszakadásra számíthatunk,
  • kapásjelzés szempontjából nem a legérzékenyebb módszer,
  • a távolság növelésével egyre érzéketlenebb (kapásként végképp nem a csali felvételét látjuk),
  • vízközti horgászatra csak kompromisszumokkal és speciális csalikkal, kiegészítőkkel alkalmas.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Profilkép



Utolsó kép


Facebook

Elérhetőség

Kiss Dániel

3036937443

adpecaclub@gmail.com

Levelezőlista



Archívum

Naptár
<< Július / 2016 >>


Statisztika

Online: 2
Összes: 91887
Hónap: 1205
Nap: 47